Túramotoros körökben, Szerbia egy méltánytalanul mellőzött régió. Őszintén szólva, -egészen tavaly októberig- nekem sem jutott eszembe, hogy egy jó gurulás reményében, arrafelé induljak. De szerencsére, van olyan barátom, akinek igen. (Colikám, hogy a jó Isten áldja meg az okos fejedet!)

Egy hűvös októberi hétfőn, kora este jött a hívás, hogy nincs-e kedvem motorozni egyet?

-Mikor, kivel, hova és mennyi időre? – foglaltam össze egy mondatban az alapvető kérdéseimet.

-Holnap reggel 8, kettesben, Szerbiába, 4 nap; pénteken jövünk – hangzott a válasz.

Szerbiai gondolatától nem voltam maradéktalanul boldog, de október hónap második hetében, az oda ígért jó idő, nyomós érvnek bizonyult, így másnap reggel 6:30-kor, már rángattam is magamra a motoros gúnyámat. A külső hőmérőnk, 1,4 fokot mutatott. Mondtam is a páromnak, hogy: remélem nem a „Pedig jó ötletnek tűnt” című sorozat, forgatására megyek. Az időjósok folyamatos melegedést és száraz időt ígértek; a hét vége felé már akár 20 fok feletti maximummal. Mi bajunk lehet?

Negyed 9 magasságában, különösebb elképzelés és előkészítés nélkül hagytuk el Budapestet, az M5-ön. Pontosabban éjszaka, -persze csak úgy futólag, szőr mentén-, vetettem egy pillantást a „guglimepszre”, Coli pedig -mint utóbb kiderült- beleszeretett egy szállásba, Valjevo-ban, így már is körvonalazódni látszott az első nap. Abban maradtunk, hogy Belgrádig autópálya, aztán majd lesz valami. (valami = sok kanyar, kis forgalom) Az M5-ön, nem különösebben volt melegünk, viszont kellőképpen fűtött a kalandvágy.

Coli barátomat még 2009-ből, a szép emlékű V-Stromos időkből, a méltán jó hírű VSCH-ból (V-Strom Club Hungary) ismerem. A motorozzvelunk.hu túravezetőiként, sok jó túrát bonyolítottunk együtt -a teljesség igénye nélkül- az olasz Dolomitoktól, az osztrák Alpokon, Szlovénián, Horvátországon, Korzikán, Szardínián, Bosznián és Montenegrón át Erdélyig. Emberileg is jól ismerjük egymást illetve a sok-sok ezer közös kilométerünk okán, pontosan ismerjük a másik stílusát, szokásait, reakcióit, ami nem mellékesen igen hasonló. Ha van olyan motoros barátotok, akiben vakon bíztok, aki mögött bátran motoroztok akár féktávon belül is, aki nem zavar ha 1 méterre jön mögötted, akkor pontosan tudjátok, hogy ezt miért írtam le.

Röszkéig semmi érdekes nem történt. Ott is csak annyi, hogy miközben a fiatal határőr csodálatában önelégülten lubickoltam, -miszerint nincs úti célunk és elképzelésünk a következő pár napra- figyelmetlenségből a bankkártyámat nyomtam a kezébe. Hát… nem volt könnyű abbahagynunk a vihogást. Az első EXCHANGE OFFICE feliratú épületnél fejenként 100 eurót, nagyjából 11.700 szerb dinárra cseréltünk és már húztuk is a gázt tovább.

Az M5-ös autópálya sem volt túlzottan érdekes, na de a szerb A1-es még arra is rátett vagy 2 lapáttal. Kínunkban, -na meg egy kis videós poén kedvéért- lenyomtunk egy gyors kő-papír-olló partit. Épeszű túramotoros, csak nagyon indokolt esetben utazik autópályán. Például, ha nincs más út abba az irányba amerre épp haladni akar vagy van, de túl sok a település és kevés a kanyar, esetleg szimplán szeretne gyorsan A-ból B-be érni. Újvidékhez érve az előbb említett indokok közül, már egyik sem állt fent, így letértünk az A1-ről. Konkrét útvonalunk nem lévén, a fizetőkapu után, a Garminok útvonaltervezését, a legrövidebb időről átállítottuk „Garmin Adventurous Routing”-ra, maximálisra tolva a kanyarok, dombok preferálását és a főutak elkerülését. Kis idő múlva, máris forgalomtól mentes alsóbbrendű úton kanyarogtunk egy erdőn keresztül.

Az első kávé, és egyben az első „tökéletes pillanat”, Vrdnik nevű településen ért utol. 6-8 asztal a teraszon, fenyőfák tövében; kellemes chillout zene szólt a háttérben. A kávé is teljesen rendben volt, így „az élet császárai vagyunk” érzéssel dülleszkedtünk a simogató őszi napsütésben és már tudtuk, hogy valami nagyon jó dolog fog történni velünk a következő napokban.

Ezután egy olyan etap következett, (21-es) ami nem sok említést érdemel. Hosszú, „technikás egyenesek”, néha egy-egy település, semmi extra.

Szabács után, ismét egy 3 számjegyű utat választottunk (142) és ezen motoroztunk déli irányba, egyre jobban élvezve a helyzetet. Szemnek és léleknek egyaránt kellemes dimbes-dombos tájakon haladtunk. Az egyre laposabban világító októberi napfényben, helyenként nagyokat hallgatva, időnként hangosan kimondva, próbáltuk megélni az élményt. Nem tudom ezzel más is így van-e, de amikor teljesen ismeretlen vidéken járok, némi izgalommal várom, hogy milyen látvány fogad majd a következő kanyar vagy domb után. Ez a rész is pont ilyen volt.

Szerbiában, az utak minősége -többnyire- erősen változó, a „nyomokban aszfaltot is tartalmazhat” típusú, erősen kátyústól, a tökéletesen sima és hibátlanig. Ja, a tisztán murvát kihagytam. 🙂 És ez nincs összefüggésben az utak számozásával. Jártunk borzalmas állapotú, 1 számjegyű (nemzetközi)főúton és hibátlan 3 számjegyű mellékúton is.

A 27-esre kiérve már csak egy egészen rövid szakasz, úgy nagyjából 20 km volt hátra Valjevo-ig, viszont az úgy kellett mint egy falat kenyér. Széles, sima, tiszta, (értsd portól és kavicstól mentes) tapadós, hosszú elnyújtott kanyarokkal, amolyan jutalom a nap végén jellegű. Hát mi meg is jutalmaztuk magunkat. De úgy rendesen. 🙂

A szállásunk, furcsa mód a domboldalban, egy park közepén állt. Valóban rendelkezett saját parkolóval, ahogy azt a neten olvastuk, csak kb. 100-150m-re és közel ugyanennyi lépcsőnyire az épülettől, a főút túloldalán. Az meg sem fordult a fejünkbe, hogy a motorok ott éjszakázzanak, de erre nem is volt szükség. A recepciós hölgy kedvesen mosolyogva közölte, hogy a „Mindkét irányból behajtani tilos!” tábla mellett, a parkon keresztül vezető sétányon, nyugodtan guruljunk fel. A szállás amúgy nagyon rendben volt. Miután mondtuk, hogy a franciaágy nem zavar, viszont a közös takaróhoz nem ragaszkodunk, azonnal hoztak 2 külön paplant.

Vacsora után, a papíralapú GPS-t kiterítve, arra az elhatározásra jutottunk, hogy másnap keresztben átszeljük Szerbiát. Niš városát tűztük ki célul és rögvest lőttünk is egy szállást a belváros közelében. Az útvonallal kapcsolatban pedig, maradtunk az eredeti tervünknél, hogy amennyire lehetséges, kerüljük a (nagy) főútvonalakat.

Másnap reggel igen hidegre ébredtünk. A szállás a domb árnyékos oldalán volt, ahová még nem ért oda a reggeli napsütés.  Ezt a „Romboló” (R 1150 GS ADVENTURE) is érzékelte, pontosabban a több mint 7 éve derekasan szolgáló (Exide) akkumulátor bizonyult fázósnak. A frász állt belém, amikor meghallottam, az önindító erőtlen küzdelmét a hideg motor megforgatásával. Na de beindult és abban a pillanatban semmi más nem számított.

Dél-keleti irányba hagytuk el a várost, a 176-os számú úton. Szép táj, szikrázó reggeli napsütés, élvezetes út, a tükörben pedig egy jó barát… mi kell még? Pici üröm volt az örömben, hogy folyamatosan azt éreztük, csúszkálunk a kanyarokban. Arra alkalmas helyen és időben erőteljes(ebb) hátsó fékezéssel teszteltük dolgot, mire az ABS diszkrét rotyogása jelezte, hogy bizony nem túl izmos a tapadás. Ahol amúgy az aszfalt jó minőségűnek bizonyult, ott sem igazán lehetett önfeledten csapatni, mert az ideális ívek, finom kavics/homok szórással voltak „kijelölve”, ami ugye erősen káros tud lenni az óvatlan motoros egészségi állapotára.

A reggeli hideg után, gyorsan melegedett az idő, meg is kellett állnunk, hogy könnyítsünk a felszerelésen. A forgalom mértékét tökéletesen érzékelteti, hogy az első 100 km-en, konkrétan 6db autóval találkoztunk. Egy neve sincs faluban, ahol a 2 Garmin „vitába keveredett”, hogy merre is menjünk tovább, megláttunk egy kávézót, bár könnyen lehet, hogy a helyi becsületsüllyesztő elnevezés, jobban illik rá. A helységben ülő 4 figurának, talán ha összesen volt egy tucat foga. Mindegy is, a kávé iható volt és előkerült a dobozom aljáról, egy előző napról megmaradt fél szendvics is. Közben széthajtottuk a térképet, mire odajött az egyik sokfogú vendég és megkérdezte hova akarunk menni. Mivel a szerben kívül más nyelvet nem beszélt, a kommunikációnkban patt helyzet alakult ki. Egyikünk sem akarta egy Activity játszma keretében elmutogatni, hogy szándékosan nem a legrövidebb utat keressük, úgyhogy bemondtuk a térképről a legközelebbi nagyobb városka nevét, (Čačak) majd figyelmesen végighallgattuk a szívélyes útbaigazítását, udvariasan megköszöntük, és az ellenkező irányba folytattuk utunkat.

A történelmi hűség kedvéért, ehhez a megállónkhoz tartozik még, hogy itt merült fel először bennünk az a gondolat, hogy mi pénteken -ahogy azt indulás előtt otthon megígértük- nem fogunk haza érni. Pontosabban még nem szeretnénk. Adva volt a feladat: este a párjainknak bejelenteni, hogy szombat előtt ne várjanak haza.

A Nišbe bevezető főutat leszámítva, az egész napot mellékutakon töltöttük. (176, 175, 178, 177, 208 stb.) Bár mind a ketten aszfalt motorosok vagyunk és kedveljük a jó minőségű útburkolatot, most kifejezetten élveztük, hogy más körülmények között motorozunk, mint azt eddig megszoktuk.

Nišben, a belvároson keresztül haladva meglepődve állapítottuk meg hogy ez egy nagy város. Ráadásul „élő” és nyüzsgő. A szállásunkhoz érve, még nem tudtuk, hogy a zárt parkoló, ami a választásunk egyik (alap) feltétele volt, egy utcával arrébb található, így megkérdeztük, hova állíthatjuk a motorokat. Erre az illetékes hölgy azonnal és szó nélkül, el kezdte félretolni a zárt kapun belül, egy zsebkendőnyi udvaron álló asztalokat és székeket, majd mosolyogva mutatta, hogy ide. A kedvességét azzal fokozta, hogy miután lefürödve, átöltözve a belvárosról és éttermekről kérdeztük, kezünkbe nyomott egy turista térképet, amin berajzolta, hogy merre menjünk valamint felírt 3 éttermet amit javasolna nekünk. Niš belvárosa bármelyik európai városban megállná a helyét. A sétáló utcán, igényes üzletek, éttermek, bárok, kávézók, hatalmas teraszok és rengeteg ember.

Vacsorára betoltunk egy 200g-os pljeskavicát némi sültkrumplival és persze az elmaradhatatlan hagymával, majd egy rövid városi sétával visszamentünk a szállásra és elrendeltük a takarodót.

Reggel a városból kifelé, a 2 GPS teljesen mást akart, így egy kis kerülő és némi balf@szkodás beiktatásával hagytuk el Ništ. Nagyjából az első 20-30 km megegyezett az előző délutánival, (ami akkor sem volt egy nagy durranás) na de aztán… Aztán egy zerge -hogy is mondjam szépen- párosodó mellékúton a hegyek felé vettük az irányt.

Jellemző az országra, hogy a legjobb minőségű úton is bármikor előfordulhat -hogy akár minden előjelzés nélkül- egyszer csak „elmúlik” a szilárd burkolat. De valahogy most ez sem zavart. Úgy voltunk vele, hogy a német mérnökök sokat dolgoztak a GS futóművén, mi meg kifizettük, úgyhogy tegye a dolgát.

A táj ahol jártunk, továbbra is parádésan szép volt. Sőt, egyre inkább. Žuč nevű települést elhagyva, feltűnt előttünk egy völgyzáró gátra emlékeztető képződmény, olyasmi, mint pl. Romániában a Zetelaki-víztározót lezáró gát. Arra számítottunk, hogy amikor felérünk egy tározót találunk mögötte. Csalódnunk kellett, mert igazából nem volt ott semmi, de minden jel arra utalt, hogy valami hasonló dolgot terveztek vagy terveznek oda. Lefelé egy kis patak (Toplica) mellett haladva, már nem is tudom melyikünk épp kimondta, hogy jó lenne valami helyet találni, ahol csinálhatnánk, néhány patakmedren átgázolós képet, videót. Talán egy percet sem gurultunk, amikor egyszerre kiáltottunk a sisakkommunikáció mikrofonjába: állj, forduljunk meg! Balra az úttól (213-as) indult egy földút, amin kapásból volt egy vasból készült, fával burkolt híd, mellette pedig egy gázló, amin -gondolom én- a nagyobb tömegű járművekkel, amiket esetleg nem bírna el a híd, szoktak átkelni a patakon. Így teljesüljön minden kívánságunk – vigyorogtunk vadul és már vizsgáltuk is, hogy melyik irányból hajtsunk a vízbe és honnan kéne fényképezni.

A 213-as a továbbiakban is zseniális volt, egyik kanyarból estünk a másikba. Még szinte bele sem melegedtünk igazán, amikor egy fizetőkapuhoz értünk. Csodálkoztunk is, mint a kiszántott egér… Itt szembesültünk azzal, hogy nem csak tőlünk nyugatabbra léteznek fizetős látvány/élmény utak, de bizony még a Szerbiában is van ilyen. Mint kiderült, a Kopaonik Nemzeti Parkba váltottunk jegyet, motoronként 300 RSD-ért. (nem egészen 900 HUF)

A „felfutó”, -némi túlzással persze- már-már az ausztriai hágókat idézte. Autóval talán nem is találkoztunk az 1806 m magasan fekvő hágóig, ami igazán jó hír. Az már kevésbé, hogy kávézót is pontosan ugyanennyit találtunk. Sebaj, majd lesz máshol. Azért így is sikerült egy kis időt eltöltenünk a látvány befogadásával.

Pár kilométer múlva Kopaonik síközpontba értünk; szállodák, panziók tucatszám. Ezen a helyen, egy ajándékboltban, -ahová jó magyar szokás szerint hűtőmágnest vásárolni tértünk be-  találkoztunk az egyetlen emberrel, aki nem igazán volt kedves velünk. Az eladónő látványosan sérelmezte, hogy megzavartuk a szomszédos üzletekben dolgozókkal, az épület előtt folytatott bandázásban. Hamar túlléptünk a sztorin -mindenkivel előfordul, hogy rossz napja van- és beültünk egy étterembe ebédelni, ahol villámgyorsan hozzájutottunk egy hatalmas adag grill kolbászhoz, sültkrumplival, mustárral és természetesen hagymával.

Ebéd után, megtettünk már vagy 100 km-t is, amikor a 30-as és a 197-es út kereszteződésében, megálltunk, hogy Coli motorjáról leszereljük a hátsó kerék fölötti, kiegészítő sárvédőt, ami menet közben megfáradt és határozott zörgéssel jelezte, hogy már nem sokáig bírja a helyén. Gondoltam megörökítem a jelenetet, előveszem a telefonom. A következő 2 percben, egy komolyabb infarktus hordtam ki lábon; minden jel arra utalt, hogy az étteremben hagytam a telefonom. Lelki szemeim előtt megjelent, ahogy a plusz 200 km beiktatása okozta időveszteség miatt, a korom sötét -és persze hideg- erdőben, tájolunk mint a denevér. Aztán Coli második hívására, végre felcsendült az ismerős csengőhang. Akkora kő esett le a szívemről, hogy a szomszédos Lido étteremből többen is kiszaladtak a dübörgésre. Az soha nem derült ki, hogy hol és hogyan került a kabátom telefonzsebe helyett a topcase aljára.

Még jó néhány km hátra volt Sjenica-ig, ahová szállást foglaltunk a reggeli indulásunk előtt. A navigációk szerint még világosban megérkezünk, így a legnagyobb nyugalommal folytattuk az utat, nem is sejtve, hogy mi vár még ránk. Na semmi durvaság nem történt, csupán egy nagyjából 20 km murvázás, de olyan környezetben, olyan színek és fények kíséretében, hogy az egész túra egyik -ha nem a legnagyobb- élménye lett. 1500 m magasban, a horizonthoz erősen közelítő napsütésben, a sárga, a zöld és a vörös minden árnyalatát magukra öltő hegyek között vezetett az út. Nincs olyan hely sem az ismeretemben, sem a képzeletemben, ahol szívesebben lettem volna abban a pillanatban. A végcél belátható közelsége miatt, már az sem zavart, ha az utolsó kilométereket sötétben kell megtennünk, így hosszasan csodáltuk a páratlan naplementét.

Végül kiértünk egy 29-es számmal jelzett főútra, amin igen jó tempóban motorozva, még éppen világosban letudtuk az utolsó 21 km-t. Szállásunk egy frissen és igényesen megépített szállodában volt, ahol kérés nélkül nyitották nekünk a félkész teremgarázst. Hatalmas rakás tűzifa és rengeteg építési anyag között parkoltuk le motorjainkat. Kellemes fáradtsággal rogytunk le a szálloda éttermében. A pincér, egy magas jó kiállású, húszas évei vége felé járó srác volt, kissé agresszív  benyomást keltő fizimiskával, de a kinézetét minden szempontból meghazudtoló kedvességgel,  jófejséggel. Az angolt csak egy hangyányival beszélte jobban mint én, ami sajnos nem neki elismerés… Vacsora közben már a másnapunkat tervezgettük, aminek addigra volt egy erős körvonala. Sjenica-tól északra, a gugli jelzett egy olyan helyet, amit mindenképp látni akartunk. A pincért odaintettük az asztalunkhoz és a laptopon megmutattuk a képeket. Heves bólogatással jelezte, hogy ismeri, majd jött az Activity újabb fordulója. Van-e oda út és motorral járható-e? Megnyugtatóan bólogatott mindenre, majd a google térképen meg is mutatta. Húzta a bal mutatóujját a 21-es úton, egy kereszteződéshez érve mondta, hogy NO LEFT, miközben jobb kezével maga elé intve jelezte, hogy tovább egyenesen, majd a következő lehetőségnél ugyanez és csak utána forduljunk LEFT irányba. Életre szóló barátságunkat, egy nagyobbacska borravalóval pecsételtük meg.

A 4. nap reggelén, a már megszokottól eltérően, kicsit szürke, borongós, párás időre ébredtünk. Pontosabban nem is erre, hanem hogy 5:45-kor, a szálloda közvetlen szomszédságában magasodó  minaretből, a müezzin hangos énekléssel hívta imára a helyi muszlimokat. Ez volt számomra a sokadik meglepetés. Na nem az éneklés, hanem az, hogy a Szerbia területén, közel a montenegrói határhoz elhelyezkedő Sjenica (a wikipédia szerint) egy többségében bosnyákok által lakott városka, a tengerszint felett 1000 m-en.

Várakozással teli izgalommal indultunk neki az aznapi útnak, ami a terveink alapján egy élményekben és látványában erős napnak ígérkezett.

Pincér barátunk utasításait csak részben követve, a második NO LEFT lehetőségnél tértünk le a főútról, mondván maximum visszafordulunk. De nem volt különösebben nagy falat, még nekünk sem, akik normál esetben szinte csak aszfalt úton közlekedünk. Az út a főúttól kezdve -természetesen- végig murvás volt. Csak helyenként szorítottunk erősebben a kormányra, ahol nagyobb kövek illetve mélyebb vízmosások színesítették a feladatot. Az út, gyakorlatilag egy tanya udvarán ért véget. A telefon és a googlemaps segítségével, sikerült megállapítani, hogy csupán pár 100 m-re vagyunk a térkép által is jelzett fotóponttól. Egy dombon keresztül, úgy kb. 2-300 m-t sétálva, elénk tárult a látvány amit kerestünk, az Uvac-kanyon. A 11 éves túrázásom során sok szép helyre eljutottam már, de most leesett az állam. Egy régi vicc jutott az eszembe:

Turisták a Niagara vízesésnél.

– Oh, Mein Gott! Das ist wunderschön! – mondja a német.

– Wow! It’s Wonderful! Magic! -mondja az angol.

– Hú b…meg, ez k…szép!

Na így voltunk mi is. Szinte a semmi fölé épített, fából készült kis  kilátóból, tátott szájjal forgattuk körbe a fejünket. Nem győztünk betelni a látvánnyal. Kis idő múlva hangokra lettünk figyelmesek és megjelent egy 3 tagú kínai család, valamivel később pedig további 6-8 szintén kínai. Hát már itt is? Elképesztően szürreálisnak hatott, itt, az Isten háta mögött kettővel. Nem mellékesen ez volt egy másik meglepetése a túrának, hogy mindenhol kínaiakkal találkoztunk. De MINDENHOL!

A szerb Grand Canyon, varázslatos látványának hatása alatt, gurultunk le a picivel hosszabb, de lényegesen jobb úton, majd Sjenicába visszatérve, a 29-esen északnyugat felé haladva, megcéloztuk a Tara Nemzeti Parkot, amit a 28-as, 170-es és 403-as utakon értünk el. A Nemzeti Park a nevét, nem a Montenegróból már jól ismert Tara folyóról kapta, hanem a Szerbiában található Tara-hegységről. A 890 m-es magasságban található Zaovine tavat egy panorámás ebéd reményében gurultuk körbe, de nem hogy éttermet, még egy büfét sem találtunk. A hegy északi oldalán ereszkedtünk le a Perucac tóhoz, ami a Drina folyó felduzzasztásával jött létre. A látvány itt is pixelekért kiált; olyan amire azt szoktam mondani: „viszi a szemet”. A Drina partjára leérve, kelet felé fordultunk, hogy néhány kilométer múlva, a folyón átkelve, Bosznia-Hercegovina területén folytassuk utunkat. Na de ha már itt vagyunk, egy fotó erejéig, guruljunk plusz 2 km-t a Drina River House-ig. A Drina folyó medrének közepén, egy szikla tetején „egyensúlyozó” házikó, egyes források szerint a helyi evezős klub székháza.  Gyors fotó az ellenfényben, majd egy zökkenőmentes határátlépést követően, most már tényleg Boszniában húztuk a gázt, ráadásul mindjárt egy kacskaringós hegyi úton, az R452, majd a 453 jelzésűn, ami egy élvezetes, kanyarokkal agyon tűzdelt, „csiki-csuki” szakasz után ér Srebrenicába. Két faluval odébb, Potočari-ban természetesen megálltunk, a II. Világháború utáni Európa szégyenfoltja, a Srebrenicai népírtás áldozatainak temetőjénél. Néhány hónappal korábban, „A háború nyomában” elnevezésű túrát vezetve már jártam itt, de másodszorra is ugyanolyan döbbenetes a látvány. Az út hátralévő részében, eleinte kicsit csendesebben, hosszabbakat hallgatva haladtunk, később a nem is annyira távoli múltban és Magyarországhoz kifejezetten közel lezajlott, – teljesen értelmetlen- délszláv háborúról beszélgetünk.  Divič melletti, utolsó szállásunk, közvetlenül a Drina partján áll. A teraszáról ténylegesen egy kőhajításnyira, a folyó sodorvonalában húzódik a szomszédos ország, Szerbia határa, ahol az ezt megelőző 4 napot töltöttük. Egy minden igényt kielégítő vacsora mellett elevenítettük fel a nap, valamint az egész túra élményeit és kellemes fáradtsággal tértünk nyugovóra.

Hajnalban ismét, egy közeli minaretből harsogó  müezzin éneke ébresztett, de ezt most cseppet sem bántam. Kifejezetten szépen szólt, amit a szemközti szerb hegyek, sejtelmesen, -a délszláv háborút és annak okait valamelyest ismerve- kissé félelmetesen visszhangoztak.

Reggeli után, végérvényesen haza indultunk. Na jó, egy pici kerülővel, de kizárólag csak azért, hogy kiélvezzük az utolsó kanyarokat is. Egy darabon Tuzla felé mentünk az M4-es jelzésű úton, aztán északi irányt követve értük el Brčko-t. Itt egy utolsó kávét elfogyasztva, majd a Száva folyó hídján átkelve, Horvátékhoz érkeztünk. Innen Eszék-Mohács útvonalon értünk Magyarországra, végül pedig az M6-on Budapestre.

Búcsúzáskor, még javában az élmények hatása alatt állva, letettük a nagy esküt, hogy bármikor motorozhatnékunk támad, azonnal hívjuk a másikat! A mielőbbi visszatérés reményével és a szándékkal, hogy 2020-ban ezt másoknak is megmutatjuk egy szervezett túra keretében, intettünk búcsút egymásnak.

Röviden összefoglalva: Életem túrája lett, ez a spontán szerbiai gurulás!

Minden szempontból igen kellemes meglepetést okozott az ország. Gyönyörű természeti adottságok; remek, változatos utak; (az általunk bejárt útvonalat első sorban kaland vágyó, túraendúróval rendelkező motorosok figyelmébe ajánljuk) kedves, segítőkész emberek; igényes vendéglátás, elérhető áron. Gyakorlatilag minden körülmény adott, ami egy élvezetes motoros túrához kell. Utunk során elképesztő méretű beruházásokat láttunk; mindenfelé hatalmas útépítések zajlanak, gomba módjára nőnek ki a földből a szállodák. Nem szeretnék jóslatokba bocsátkozni, de véleményem szerint úgy 2 év múlva, mindenki oda fog járni motorozni, Ausztria és Olaszország helyett.