A meglepetések országa: Szerbia 1. rész

A meglepetések országa: Szerbia 1. rész

Túramotoros körökben, Szerbia egy méltánytalanul mellőzött régió. Őszintén szólva, -egészen tavaly októberig- nekem sem jutott eszembe, hogy egy jó gurulás reményében, arrafelé induljak. De szerencsére, van olyan barátom, akinek igen. (Colikám, hogy a jó Isten áldja meg az okos fejedet!)

Egy hűvös októberi hétfőn, kora este jött a hívás, hogy nincs-e kedvem motorozni egyet?

-Mikor, kivel, hova és mennyi időre? – foglaltam össze egy mondatban az alapvető kérdéseimet.
-Holnap reggel 8, kettesben, Szerbiába, 4 nap; pénteken jövünk – hangzott a válasz.

Szerbiai gondolatától nem voltam maradéktalanul boldog, de október hónap második hetében, az oda ígért jó idő, nyomós érvnek bizonyult, így másnap reggel 6:30-kor, már rángattam is magamra a motoros gúnyámat. A külső hőmérőnk, 1,4 fokot mutatott. Mondtam is a páromnak, hogy: remélem nem a “Pedig jó ötletnek tűnt” című sorozat, forgatására megyek. Az időjósok folyamatos melegedést és száraz időt ígértek; a hét vége felé már akár 20 fok feletti maximummal. Mi bajunk lehet?

Negyed 9 magasságában, különösebb elképzelés és előkészítés nélkül hagytuk el Budapestet, az M5-ön. Pontosabban éjszaka, -persze csak úgy futólag, szőr mentén-, vetettem egy pillantást a “guglimepszre”, Coli pedig -mint utóbb kiderült- beleszeretett egy szállásba, Valjevo-ban, így már is körvonalazódni látszott az első nap. Abban maradtunk, hogy Belgrádig autópálya, aztán majd lesz valami (valami = sok kanyar, kis forgalom).
Az M5-ön, nem különösebben volt melegünk, viszont kellőképpen fűtött a kalandvágy.

Colos barátomat (teljes nevén: Parzer Zoltán) még 2009-ből, a szép emlékű V-Stromos időkből, a méltán jó hírű VSCH-ból (V-Strom Club Hungary) ismerem. A motorozzvelunk.hu túravezetőiként, sok jó túrát bonyolítottunk együtt -a teljesség igénye nélkül- az olasz Dolomitoktól, az osztrák Alpokon, Szlovénián, Horvátországon, Korzikán, Szardínián, Bosznián és Montenegrón át Erdélyig. Emberileg is jól ismerjük egymást illetve a sok-sok ezer közös kilométerünk okán, pontosan ismerjük a másik stílusát, szokásait, reakcióit, ami nem mellékesen igen hasonló. Ha van olyan motoros barátotok, akiben vakon bíztok, aki mögött bátran motoroztok akár féktávon belül is, aki nem zavar ha 1 méterre jön mögötted, akkor pontosan tudjátok, hogy ezt miért írtam le.

Röszkéig semmi érdekes nem történt. Ott is csak annyi, hogy miközben a fiatal határőr csodálatában önelégülten lubickoltam, -miszerint nincs úti célunk és elképzelésünk a következő pár napra- figyelmetlenségből a bankkártyámat nyomtam a kezébe. Hát… nem volt könnyű abbahagynunk a vihogást. Az első EXCHANGE OFFICE feliratú épületnél fejenként 100 eurót, nagyjából 11.700 szerb dinárra cseréltünk és már húztuk is a gázt tovább.

Az M5-ös autópálya sem volt túlzottan érdekes, na de a szerb A1-es még arra is rátett vagy 2 lapáttal. Kínunkban, -na meg egy kis videós poén kedvéért- lenyomtunk egy gyors kő-papír-olló partit. Épeszű túramotoros, csak nagyon indokolt esetben utazik autópályán. Például, ha nincs más út abba az irányba amerre épp haladni akar vagy van, de túl sok a település és kevés a kanyar, esetleg szimplán szeretne gyorsan A-ból B-be érni. Újvidékhez érve az előbb említett indokok közül, már egyik sem állt fent, így letértünk az A1-ről. Konkrét útvonalunk nem lévén, a fizetőkapu után, a Garminok útvonaltervezését, a legrövidebb időről átállítottuk “Garmin Adventurous Routing”-ra, maximálisra tolva a kanyarok, dombok preferálását és a főutak elkerülését. Kis idő múlva, máris forgalomtól mentes alsóbbrendű úton kanyarogtunk egy erdőn keresztül.

Az első kávé, és egyben az első “tökéletes pillanat”, Vrdnik nevű településen ért utol. 6-8 asztal a teraszon, fenyőfák tövében; kellemes chillout zene szólt a háttérben. A kávé is teljesen rendben volt, így “az élet császárai vagyunk” érzéssel dülleszkedtünk a simogató őszi napsütésben és már tudtuk, hogy valami nagyon jó dolog fog történni velünk a következő napokban.

Ezután egy olyan etap következett, (21-es) ami nem sok említést érdemel. Hosszú, “technikás egyenesek”, néha egy-egy település, semmi extra.

Szabács után, ismét egy 3 számjegyű utat választottunk (142) és ezen motoroztunk déli irányba, egyre jobban élvezve a helyzetet. Szemnek és léleknek egyaránt kellemes dimbes-dombos tájakon haladtunk. Az egyre laposabban világító októberi napfényben, helyenként nagyokat hallgatva, időnként hangosan kimondva, próbáltuk megélni az élményt. Nem tudom ezzel más is így van-e, de amikor teljesen ismeretlen vidéken járok, némi izgalommal várom, hogy milyen látvány fogad majd a következő kanyar vagy domb után. Ez a rész is pont ilyen volt.

Szerbiában, az utak minősége -többnyire- erősen változó, a “nyomokban aszfaltot is tartalmazhat” típusú, erősen kátyústól, a tökéletesen sima és hibátlanig. Ja, a tisztán murvát kihagytam. 🙂 És ez nincs összefüggésben az utak számozásával. Jártunk borzalmas állapotú, 1 számjegyű (nemzetközi)főúton és hibátlan 3 számjegyű mellékúton is.

A 27-esre kiérve már csak egy egészen rövid szakasz, úgy nagyjából 20 km volt hátra Valjevo-ig, viszont az úgy kellett mint egy falat kenyér. Széles, sima, tiszta, (értsd portól és kavicstól mentes) tapadós, hosszú elnyújtott kanyarokkal, amolyan jutalom a nap végén jellegű. Hát mi meg is jutalmaztuk magunkat. De úgy rendesen. 🙂

A szállásunk, furcsa mód a domboldalban, egy park közepén állt. Valóban rendelkezett saját parkolóval, ahogy azt a neten olvastuk, csak kb. 100-150m-re és közel ugyanennyi lépcsőnyire az épülettől, a főút túloldalán. Az meg sem fordult a fejünkbe, hogy a motorok ott éjszakázzanak, de erre nem is volt szükség. A recepciós hölgy kedvesen mosolyogva közölte, hogy a “Mindkét irányból behajtani tilos!” tábla mellett, a parkon keresztül vezető sétányon, nyugodtan guruljunk fel. A szállás amúgy nagyon rendben volt. Miután mondtuk, hogy a franciaágy nem zavar, viszont a közös takaróhoz nem ragaszkodunk, azonnal hoztak 2 külön paplant.

Vacsora után, a papíralapú GPS-t kiterítve, arra az elhatározásra jutottunk, hogy másnap keresztben átszeljük Szerbiát. Niš városát tűztük ki célul és rögvest lőttünk is egy szállást a belváros közelében. Az útvonallal kapcsolatban pedig, maradtunk az eredeti tervünknél, hogy amennyire lehetséges, kerüljük a (nagy) főútvonalakat.

Másnap reggel igen hidegre ébredtünk. A szállás a domb árnyékos oldalán volt, ahová még nem ért oda a reggeli napsütés.  Ezt a “Romboló” (R 1150 GS ADVENTURE) is érzékelte, pontosabban a több mint 7 éve derekasan szolgáló (Exide) akkumulátor bizonyult fázósnak. A frász állt belém, amikor meghallottam, az önindító erőtlen küzdelmét a hideg motor megforgatásával. Na de beindult és abban a pillanatban semmi más nem számított.

Dél-keleti irányba hagytuk el a várost, a 176-os számú úton. Szép táj, szikrázó reggeli napsütés, élvezetes út, a tükörben pedig egy jó barát… mi kell még? Pici üröm volt az örömben, hogy folyamatosan azt éreztük, csúszkálunk a kanyarokban. Arra alkalmas helyen és időben erőteljes(ebb) hátsó fékezéssel teszteltük dolgot, mire az ABS diszkrét rotyogása jelezte, hogy bizony nem túl izmos a tapadás. Ahol amúgy az aszfalt jó minőségűnek bizonyult, ott sem igazán lehetett önfeledten csapatni, mert az ideális ívek, finom kavics/homok szórással voltak “kijelölve”, ami ugye erősen káros tud lenni az óvatlan motoros egészségi állapotára.

A reggeli hideg után, gyorsan melegedett az idő, meg is kellett állnunk, hogy könnyítsünk a felszerelésen. A forgalom mértékét tökéletesen érzékelteti, hogy az első 100 km-en, konkrétan 6db autóval találkoztunk. Egy neve sincs faluban, ahol a 2 Garmin “vitába keveredett”, hogy merre is menjünk tovább, megláttunk egy kávézót, bár könnyen lehet, hogy a helyi becsületsüllyesztő elnevezés, jobban illik rá. A helységben ülő 4 figurának, talán ha összesen volt egy tucat foga. Mindegy is, a kávé iható volt és előkerült a dobozom aljáról, egy előző napról megmaradt fél szendvics is. Közben széthajtottuk a térképet, mire odajött az egyik sokfogú vendég és megkérdezte hova akarunk menni. Mivel a szerben kívül más nyelvet nem beszélt, a kommunikációnkban patt helyzet alakult ki. Egyikünk sem akarta egy Activity játszma keretében elmutogatni, hogy szándékosan nem a legrövidebb utat keressük, úgyhogy bemondtuk a térképről a legközelebbi nagyobb városka nevét, (Čačak) majd figyelmesen végighallgattuk a szívélyes útbaigazítását, udvariasan megköszöntük, és az ellenkező irányba folytattuk utunkat.

A történelmi hűség kedvéért, ehhez a megállónkhoz tartozik még, hogy itt merült fel először bennünk az a gondolat, hogy mi pénteken -ahogy azt indulás előtt otthon megígértük- nem fogunk haza érni. Pontosabban még nem szeretnénk. Adva volt a feladat: este a párjainknak bejelenteni, hogy szombat előtt ne várjanak haza.

A Nišbe bevezető főutat leszámítva, az egész napot mellékutakon töltöttük. (176, 175, 178, 177, 208 stb.) Bár mind a ketten aszfalt motorosok vagyunk és kedveljük a jó minőségű útburkolatot, most kifejezetten élveztük, hogy más körülmények között motorozunk, mint azt eddig megszoktuk.

Nišben, a belvároson keresztül haladva meglepődve állapítottuk meg hogy ez egy nagy város. Ráadásul “élő” és nyüzsgő. A szállásunkhoz érve, még nem tudtuk, hogy a zárt parkoló, ami a választásunk egyik (alap) feltétele volt, egy utcával arrébb található, így megkérdeztük, hova állíthatjuk a motorokat. Erre az illetékes hölgy azonnal és szó nélkül, el kezdte félretolni a zárt kapun belül, egy zsebkendőnyi udvaron álló asztalokat és székeket, majd mosolyogva mutatta, hogy ide. A kedvességét azzal fokozta, hogy miután lefürödve, átöltözve a belvárosról és éttermekről kérdeztük, kezünkbe nyomott egy turista térképet, amin berajzolta, hogy merre menjünk valamint felírt 3 éttermet amit javasolna nekünk. Niš belvárosa bármelyik európai városban megállná a helyét. A sétáló utcán, igényes üzletek, éttermek, bárok, kávézók, hatalmas teraszok és rengeteg ember.

Vacsorára betoltunk egy 200g-os pljeskavicát némi sültkrumplival és persze az elmaradhatatlan hagymával, majd egy rövid városi sétával visszamentünk a szállásra és elrendeltük a takarodót.